Az elmúlt öt hónapban - finoman fogalmazva - kicsit eltűntem a térképről. Felsorolhatnék számtalan csodás indokot, hogy miért is, de egész egyszerűen csak ennyit mondok: végzős voltam. Aki már járt ebben a cipőben, az tökéletesen átérezheti e páratlan léthelyzetet; aki még előtte áll, nos, annak azt javaslom, csak érettségi után olvassa el ezt a bejegyzést, amennyiben nem akar instant szívrohamot... Jó, elismerem, ez kissé túlzás.
Amikor elkezdtem a gimit, mindenki azt mondta, hogy bár néha húzós lesz, mégis kamaszkorom legszebb időszakaként fogom megőrizni az emlékeimben ezt az öt évet. Az első évben még új kaland kezdeteként fogtam fel az új helyzetet. A második, harmadik évben kemény hajtottak minket, ahogy minden tanévben, mégis a kollektív iskolaundoritisz és lázadás érzése maradt meg leginkább, ezt azonban még próbáltuk leplezni. Tavaly ez a tenniakarás már lohadt, így a közös délutáni hülyüléseknek nagyobb figyelmet szenteltünk, mint a tankönyveknek - mindezt nyíltan felvállalva. Azonban idén a maratoni tanulások, ruhapróbák és vizsgatételek között lassan elkezdtem felfogni, mit is mondtak nekem anno öt éve.
Tanulás szempontjából
elég megterhelő volt az év, és a java még csak most következik. Kidolgozandó tételek, témazárók, röpdolgozatok, próbaérettségi, felelések, beadandók, érettségi... Vagyis az egész napos tanulás, pótlás, érettségi tételek magolása volt a munka és a szabadidős tevékenység egyaránt.
Elfáradtam. Nem akarom sajnáltatni magam, szimplán csak elfáradtam. Egy idő után azt vettem észre, hogy amint hazaestem (valamikor öt óra körül), ettem és bedőltem az ágyba, majd aludtam reggelig. Kicsit olyan volt, mint egy spirál, aminek a középpontjában egy energiavámpír csücsült, és folyamatosan csapolta a tartalékaimat. Azonban már látszik a rögös út vége - hogy költőien fogalmazzak. Már csak egy emelt (francia) és három középszintű szóbeli (magyar, történelem, társadalomismeret) van hátra, utána végre fellélegezhetek.
Elfáradtam. Nem akarom sajnáltatni magam, szimplán csak elfáradtam. Egy idő után azt vettem észre, hogy amint hazaestem (valamikor öt óra körül), ettem és bedőltem az ágyba, majd aludtam reggelig. Kicsit olyan volt, mint egy spirál, aminek a középpontjában egy energiavámpír csücsült, és folyamatosan csapolta a tartalékaimat. Azonban már látszik a rögös út vége - hogy költőien fogalmazzak. Már csak egy emelt (francia) és három középszintű szóbeli (magyar, történelem, társadalomismeret) van hátra, utána végre fellélegezhetek.
Érzelmileg
Amilyen megterhelő volt fizikailag és mentálisan az utolsó év, olyan komoly kihívás volt érzelmi szempontból is. Időnként, amikor pár másodpercig tisztán láttam, hogy mennyire elmaradtam a sulis teendőimmel, egy ideges és ijedt tüskegombóccá váltam, ezzel nemcsak a saját életemet, de a körülöttem élőkét is eléggé megnehezítettem. Stresszeltem, pánikoltam, sírtam, aztán elengedtem a dolgokat, és csak nevettem a szerencsétlen helyzeten. Ez a két lélekállapot váltotta egymást az elmúlt pár hónapban, de büszkén jelentem, nem kaptam pszichiátriai beutalót.
Az elsők
Minden gimis évnek megvolt a maga varázslatos "elsője". Első külföldi út, első osztályprojekt, első diáknap stb. Nem gondoltam volna, vagyis inkább nem gondoltam bele, hogy négy év után még mutathat nekem újat a gimi. És mégis.
A legtöbb tanár sokkal közvetlenebb lett a korábbi évekhez képest. Többet érdeklődtek az ügyes-bajos dolgaink iránt: hogyan haladunk a felkészüléssel, tudunk-e eleget pihenni, vagy kiválasztottuk-e már életünk hivatását. Olyan tanárokkal folytattam őszinte és kevésbé formális beszélgetéseket, akik azelőtt talán órán kívül rám se néztek. Mindezt csupán azért, mert végzős voltam.
Első nagyszabású iskolai események. Igen, a szalagavató. Csodálatos volt. Minden másodpercét élveztem, és szomorú vagyok, hogy ilyen gyorsan véget ért. Több hónapos munkát fektettünk abba, hogy tökéletesen menjen minden. Október elejétől kezdve minden kedden nulladik órában táncpróbánk volt, emellett ruhapróbára jártunk, kerestük a hozzá passzoló kiegészítőket, meghívókat küldtünk... Bár akkor csak plusz stressznek éreztem, most mosolyogva gondolok vissza ezekre a pillanatokra.
Május elején újra besűrűsödtek az események. Két éjszakán keresztül jártuk a várost és a környező településeket szerenádozva, részt vettünk a ballagáson... Számomra csupa első és felejthetetlen pillanat.
És az utolsók
Ahogy voltak elsők, voltak utolsók is, és bizton állíthatom, ezekből még tételnél is több jutott erre az évre. Szeptemberben az első tanítási napon megjegyezte egyik évfolyamtársam, hogy mostmár mindenből csak utolsó jut nekünk, és igaza volt. Utolsó első nap, utolsó osztálykarácsony, diáknap, talán utolsó közös szilveszter, szülinapok, utolsó témazárók, utolsó jegyek, utolsó dolgozathalasztás és sopánkodás. Ez talán kicsit szentimentálisan csenghet, de az nem feltétlenül rossz, hogy ez a tény már év elején tudatosult bennünk. Ha tudjuk, hogy egy kellemes időszak végén már az "utolsókat rúgjuk", akkor felértékelődnek ezek a pillanatok. Többet vagyunk együtt, jobban jelen vagyunk, több figyelmet fordítunk a másikra, hogy később tisztán emlékezzünk ezekre a percekre.
Én elképesztően hálás vagyok az osztálytársaimnak, barátaimnak, hogy ilyen izgalmassá és felejthetetlenné tették a gimis éveimet. Igaz, voltak veszekedések, sírások és csalódások - ahogy egy rendes amerikai tinifilmben -, de mindig túllendültünk (legalábbis igyekeztünk), és emellett sokat nevettünk, táncoltunk, szervezkedtünk, kirándultunk, buliztunk, zuhogó hóban kétméteres hóembert építettünk, időnként együtt utáltuk és szerettük az egész sulit. De ez ígyis van rendjén.
