Frida Kahlo személyes tárgyai között volt egy fekete kis füzet, amit ő "Füveskönyvnek" nevezett. Recepteket gyűjtött benne. Halottak napjára ezekből készült az áldozati ajándék. A hagyomány szerint november 2-án az Úr rövid földi látogatást engedélyez az elhunytaknak, vagyis ilyenkor oltárt illik emelni, amelyen bársonyvirág, szentjánoskenyér, letűnt időket idéző fotográfiák, ájtatos képek, misztikus illatú füstölők, cukorkoponyák, a túlvilági út megvilágítására szolgáló gyertyák, valamint kedvenc ételeik fogadják őket.

Azóta, hogy a lelet előkerült a szépséges Coyoacán negyed Londres utcájában álló múzeumi tárgyak közül, mindig nagy becsben tartották. A közönségnek először a Palacio de Bellas Artesben, a Frida Kahlo születésnapján rendezett kiállításon mutatták be. Már puszta létével is tanúsította, hogy gazdája mekkora odaadással készült és mennyi időt áldozott messze földön híres halotti oltárainak elkészítésére.

Maga a történet egyszerű: Frida Kahlo élete elevenedik meg a sorokban, fontosabb történéseket ismerhetünk meg, melyek valamilyen módon befolyásolták Frida életét. Gyermekbetegségét, majd a villamosbalesetet, melyben csaknem életét veszti, aztán a gyógyulás felé vezető hosszú utat. Emellett megjelennek szeretői, Alejandro Gómez, Diego Rivera, a magyar származású Miklós (és még sorolhatnánk), családtagjai és azok a személyek, akik segítették a gyógyulásban, barátai és ellenségei. Minden oldal tele van igazi mexikói szenvedéllyel és vággyal, nem ritkán szenvedéssel, hullámvölgyekkel. Ez teszi mozgalmassá, életszerűvé a történetet.

Frida Kahlo élete már önmagában is elég színes, kalandos, azonban Francisco Haghenbeck még rátesz egy lapáttal. A regény egészét mágikus elemekkel szórta tele. Frida szemszögéből lefestette a túlvilágot, leírta Keresztanyjával, a Halállal való egyezkedését, s mindig felbukkant a titokzatos Hírvivő, aki óvta, segítette és figyelmeztette a festőnőt a közelgő halálra. Ez talán úgy festhet, mintha a magyar népmeséket tálalta volna mexikói köntösben, de ez véletlenül sem igaz. Ettől a varázslatos, mágikus csavartól lett olyan az írás, mintha maga Frida vetette volna papírra. Az író a nő bőrébe bújt, olyan leírásokkal tűzdelte tele a regényt, mintha a szerző is egész végig ott lett volna, és ugyanazt látta, érezte, s tapasztalta volna, mint Kahlo. Éppen ezért volt számomra nehéz elvonatkoztatni attól, hogy ezt nem ő maga, Frida Kahlo írta, nem ő diktálta le, csupán az írói képzelet festette ki a "száraz" életrajzi tényeket.

A tavalyi év sok szempontból életem egyik legszebb, legsikeresebb és legizgalmasabb éve volt. Gyakran túlzásba esek, de most kivételesen nem ez az eset áll fenn. 2019-ben végzős voltam, szalagot avattam, szerenádoztam, ballagtam, érettségiztem, és persze rengeteget tanultam - emellett természetesen stresszeltem rendesen -, majd "érett" felnőttként nyáron dolgoztam, nyaraltam a barátaimmal, barátommal. Ezt követően szeptemberben kezdtem az egyetemet feltöltődve, tele energiával és lelkesedéssel. Nem mondanám, hogy hamar hozzászoktam az új életritmushoz, az új körülményekhez, a pesti élethez, de szépen lassan belerázódtam, s büszkén jelentem be, hogy az első vizsgaidőszakot is túléltem.

Bár a tavalyi évem elég izgalmas és sokszínű volt, elég gyors és kaotikus is egyben, ami azt jelenti, hogy a könyvmoly-énem legbelül lassan haldokolni kezdett. Lehet, hogy kicsit drasztikusan fogalmaztam, de amikor év végén visszatekintettem, és összegeztem 2019 olvasmányait, enyhén rosszul éreztem magam (a számokba inkább nem is mennék bele)...

De a múlton nem tudok változtatni, így csak egy lehetőség marad, tervek az előttem álló évre. A listakészítés és tervszövögetés már-már a hobbim, de meg kell hagyni, a kivitelezéssel eléggé hadilábon állok - többek között ezen is szeretnék változtatni idén. Amikor január elején leültem, és végiggondoltam, hogyan tudnék több időt szentelni az olvasásnak, valamint hogyan lehetnék "hatékonyabb olvasó", rájöttem, nem is jó irányba indultam el. Nem azt kell meghatároznom, hogy egy nap hány oldalt olvasok el, vagy hogy a következő három hónapban milyen könyveket veszek a kezembe. Sokkal inkább arra kell koncentrálnom, hogy szépen lassan beépüljön a mindennapjaimba, még ha ez csupán pár oldalt jelent.

A bullet journal és az újabb határidőnaplók jól ismert része. Bár sok időbe telt, idén januárban sikerült minden egyes nap vezetnem ezt az oldalt, és elképesztően motivált. Kezdetben féltem, nehogy előtörjön a maximalizmusom, s idegesítsen, amikor az elolvasott oldalak rovatba nullát kell írnom. Voltak olyan napok is, sőt, összesítve többségben voltak a "nullás napok". Azonban ez nem versenyfutás, nem kell bizonyítanom senkinek, ez csupán visszajelzés magamnak, ami nagyon motiváló.

Nagyon szimpatikus Vecsei H. Miklós gondolata arról, hogy több jelenlétre és csendre van szüksége az embereknek ahhoz, hogy ne vesszenek el a világban. Nem szeretnék fellengzős okoskodásba bocsátkozni ezzel kapcsolatban, de el kell ismerni, nagyon sok időt vesz el tőlünk az internet, a közösségi oldalak. Éppen ezért tűztem ki célul azt, hogy az üresjáratokban, mint egy metró- vagy vonatút, tízperces várakozás egy találkozó előtt vagy reggel a félkómás állapotban nem a telefonom, hanem egy könyv után nyúlok.

Előző években gyakran csináltam azt, hogy ha tetszett egy író stílusa, vagy egy műfaj, akkor a következő hetekben-hónapokban csak hasonló könyveket vettem a kezembe. Természetesen, amikor az ember rákattan valamire, akkor nem tud megálljt parancsolni, muszáj elolvasni még egy oldalt, fejezetet, könyvet - azonban ez nem mindig szerencsés. Nem kell messzire mennem példáért, ugyanezt műveltem tavaly Nicholas Sparks szerelmi regényeivel, később pedig Agatha Christie krimijeivel. Az eredmény: halomban állnak a könyveik a polcomon, de most úgy érzem, kell egy kis változatosság. Tehát összegyűjtöttem magamnak egy listán többféle szempontot miszerint variálhatom a könyveket, s lehetőleg egy hónapban nem lesz átfedés a témák, műfajok között.

Tavaly kicsit magasra tettem a lécet az idén 100 könyvet olvasok el kijelentésemmel, tehát 2020-ban az ötven lett a bűvös szám. Ahogy már említettem, igyekszem minél több műfajt megismerni minél több számomra ismeretlen szerzőtől. Emellett terveim között szerepel havonta egy angol nyelvű könyv elolvasása, hogy szinten tartsam az angol nyelvtudásomat.

Ezt a pár soros listát iránymutatásként alkottam meg. Mint a merülő búvárok vezetőkötele, ha kicsit elkalandoznék, vagy szem elől veszteném a célt, segít visszatalálni, újra meglelni a motivációt. Nem kötelezni akarom magam arra, hogy többet olvassak, ez tényleg szívem vágya, csak az egyetem, a munka, meg minden más ügyes-bajos dolog mellett néha elveszik a kikapcsolódás ezen formája, ami elképesztően fontos.

Az elmúlt öt hónapban - finoman fogalmazva - kicsit eltűntem a térképről. Felsorolhatnék számtalan csodás indokot, hogy miért is, de egész egyszerűen csak ennyit mondok: végzős voltam. Aki már járt ebben a cipőben, az tökéletesen átérezheti e páratlan léthelyzetet; aki még előtte áll, nos, annak azt javaslom, csak érettségi után olvassa el ezt a bejegyzést, amennyiben nem akar instant szívrohamot... Jó, elismerem, ez kissé túlzás.

Amikor elkezdtem a gimit, mindenki azt mondta, hogy bár néha húzós lesz, mégis kamaszkorom legszebb időszakaként fogom megőrizni az emlékeimben ezt az öt évet. Az első évben még új kaland kezdeteként fogtam fel az új helyzetet. A második, harmadik évben kemény hajtottak minket, ahogy minden tanévben, mégis a kollektív iskolaundoritisz és lázadás érzése maradt meg leginkább, ezt azonban még próbáltuk leplezni. Tavaly ez a tenniakarás már lohadt, így a közös délutáni hülyüléseknek nagyobb figyelmet szenteltünk, mint a tankönyveknek - mindezt nyíltan felvállalva. Azonban idén a maratoni tanulások, ruhapróbák és vizsgatételek között lassan elkezdtem felfogni, mit is mondtak nekem anno öt éve.

Tanulás szempontjából

Ha jellemeznem kéne magam, azt mondanám, hogy inkább a szavak, mintsem a tettek embere vagyok. Ha kell, én órákon keresztül ülök egy lap felett vagy a gép előtt, és tervezgetek. Csodálatos táblázatokat szerkesztek, mindent tökéletesen végiggondolok egészen az ötlet kipattanásától a halálomig, de valahogy ez a folyamat megakad a kivitelezésnél. Természetesen mindig hibátlan indokot találok arra, hogy miért nem viszem mindezt véghez. Nincs időm a suli mellett. Túl álmos vagyok. Ez nem egy kreatív pillanat. Ha csak holnap megyek el futni, nem omlik össze a világ. És a többi, és a többi.

Nos, idén úgy döntöttem - pontosabban tavaly november vége felé -, hogy a 2019-es év más lesz. Egyrészt talán azért, mert az életem gyökeresen megváltozik, amint leérettségizem és eldől, hogy melyik egyetemre vesznek fel. Másrészt, nem akarom tovább élni ezt a halogató életet. Imádom azt az érzést, melyet egy produktív nap végén érzek. Ezért született meg ez a bejegyzés. Afféle iránytűként, hogy merre haladjak azért, hogy 2019. december 31-én azzal az elégedett érzéssel feküdjek le, hogy egy teljes, produktív és boldog évet tudhatok magam mögött.

érettségi & egyetem

Talán banálisan hangzik, de idén az az elsődleges célom, hogy jó eredménnyel leérettségizzek, és bejussak egy egyetemre. Napjainkban az egész normális, sőt szinte evidens dolog, hogy gimnázium után az ember továbbtanul valamilyen egyetemen, hogy legyen egy (vagy akár több) diplomája, amivel minden különösebb gond nélkül el tud helyezkedni és boldogan élni, míg vége nincs a dalnak. Egészen tavaly szeptemberig én is úgy gondoltam, hogy ez az élet rendje: gimi, érettségi, egyetem, diploma, munka, család stb. Azonban most, hogy már csak három hónap választ el az érettségitől, még kevesebb a jelentkezéstől, finoman szólva kezdek rettegni kicsit. Egyelőre úgy tornyosul felém ennek a vizsgának a súlya és gondolata, hogy fogalmam sincs, mikét fogok túljutni rajta. Mindenesetre, nagyon nincs más választásom, mint tanulni és nekifutni.