F. G . Haghenbeck - Frida füveskönyve

Frida Kahlo személyes tárgyai között volt egy fekete kis füzet, amit ő "Füveskönyvnek" nevezett. Recepteket gyűjtött benne. Halottak napjára ezekből készült az áldozati ajándék. A hagyomány szerint november 2-án az Úr rövid földi látogatást engedélyez az elhunytaknak, vagyis ilyenkor oltárt illik emelni, amelyen bársonyvirág, szentjánoskenyér, letűnt időket idéző fotográfiák, ájtatos képek, misztikus illatú füstölők, cukorkoponyák, a túlvilági út megvilágítására szolgáló gyertyák, valamint kedvenc ételeik fogadják őket.

Azóta, hogy a lelet előkerült a szépséges Coyoacán negyed Londres utcájában álló múzeumi tárgyak közül, mindig nagy becsben tartották. A közönségnek először a Palacio de Bellas Artesben, a Frida Kahlo születésnapján rendezett kiállításon mutatták be. Már puszta létével is tanúsította, hogy gazdája mekkora odaadással készült és mennyi időt áldozott messze földön híres halotti oltárainak elkészítésére.

Maga a történet egyszerű: Frida Kahlo élete elevenedik meg a sorokban, fontosabb történéseket ismerhetünk meg, melyek valamilyen módon befolyásolták Frida életét. Gyermekbetegségét, majd a villamosbalesetet, melyben csaknem életét veszti, aztán a gyógyulás felé vezető hosszú utat. Emellett megjelennek szeretői, Alejandro Gómez, Diego Rivera, a magyar származású Miklós (és még sorolhatnánk), családtagjai és azok a személyek, akik segítették a gyógyulásban, barátai és ellenségei. Minden oldal tele van igazi mexikói szenvedéllyel és vággyal, nem ritkán szenvedéssel, hullámvölgyekkel. Ez teszi mozgalmassá, életszerűvé a történetet.

Frida Kahlo élete már önmagában is elég színes, kalandos, azonban Francisco Haghenbeck még rátesz egy lapáttal. A regény egészét mágikus elemekkel szórta tele. Frida szemszögéből lefestette a túlvilágot, leírta Keresztanyjával, a Halállal való egyezkedését, s mindig felbukkant a titokzatos Hírvivő, aki óvta, segítette és figyelmeztette a festőnőt a közelgő halálra. Ez talán úgy festhet, mintha a magyar népmeséket tálalta volna mexikói köntösben, de ez véletlenül sem igaz. Ettől a varázslatos, mágikus csavartól lett olyan az írás, mintha maga Frida vetette volna papírra. Az író a nő bőrébe bújt, olyan leírásokkal tűzdelte tele a regényt, mintha a szerző is egész végig ott lett volna, és ugyanazt látta, érezte, s tapasztalta volna, mint Kahlo. Éppen ezért volt számomra nehéz elvonatkoztatni attól, hogy ezt nem ő maga, Frida Kahlo írta, nem ő diktálta le, csupán az írói képzelet festette ki a "száraz" életrajzi tényeket.